Van néhány kérdés, amit rögtön a legelején tisztázni kell, ha a személyiségzavarokról részletesebben szeretnénk szólni. Az egyik a sokat emlegetett ne címkézzünk, mert hogy terjednek a nyilvánosságban a pszichológiai szakkifejezések. Ebben van valami jó is vagy csak aggályos? Gyakran halljuk azt is, hogy az emberi pszichét úgy kell felfognunk, mint spektrumot. Jelenti akkor ez azt, hogy minden relatív?
Nos, a spektrum spektrum is meg nem is. Maguk a személyiségzavarok egyfelől különböző súlyosságúak lehetnek, másfelől minden embernél elérhető, hogy a környezeti nyomás hatására kiváltódjon egy olyan viselkedés, mint a személyiségzavarosnál – csak az ökör hiszi azt, hogy ő védett -, harmadsorban mégiscsak van egy cezúra. Magát a cezúrát a borderline-nál úgy határozzák meg, hogy felsorolnak 9 jellemzőt, és azt mondják, hogy ebből, ha 5 teljesül, akkor az illető patológiás. Ám a DSM-5 a szakembereknek irányadó, és alighanem sejtjük, hogy csak azt a célt szolgálja, hogy felfigyeljenek valamire, és mondjuk tévesen ne depresszióként kezeljék a borderline valamelyik altípusát.
Általában is óriási kockázata van a félrekezelésnek. József Attilát például skizofrénnek gondolták a maga korában, találni 90-es évekbeli könyvet is, mely így jellemzi, miközben borderline lehetett. Pláne manapság, amikor igen hatékony gyógyszerek állnak rendelkezésre a skizofréniával szemben, hihetetlen kockázat egy borderline-t ilyesmivel kezelni. A kockázat abban van, hogy a skizofrénia gyógyszer megváltoztatja a szinapszisok ingerületádatását, erre a szervezet nyilván kompenzálni akar, ezért aztán ha a gyógyszert elvonjuk, a hormon és ingerületádó rendszer épp úgy fog működni, ahogy a skizofrénnél, egyszerőbben fogalmazva skizofrénellenes gyógyszerek téves adagolásával skizofrénné lehet tenni valakit. Míg ha valaki skizofrén számára életmentő az ilyen gyógyszer, de ha nem az, akkor meg igen káros. Ez csak egy példa volt arra, hogy mennyire fontos a helyes diagnózis, és az orvosi etika nem ártani elve sérülhet, ha nincsenek jó mankók. A DSM-5 a szakembernek ilyen mankó.
A mankó sem a lényegre tapint azonban. Elképzelhető ugyanis, hogy valaki produkál öt tünetet, aztán mégsem borderline, és azt is könnyű belátni, hogy a mankót folyamatosan javítgatják, néha szigorúbbak a feltételek, néha lazábbak, néha teljesen átalakítják. Ha olyan biztos volna a kézikönyv, akkor nem születne az 5 után egy DSM-6.
A személyiségzavaroknál és a skizofréniánál is a lényeg nem a tünetcsoportok mintázata, hanem hogy nem adekvát az egyén viselkedése. Ha valaki kényszeres kézmosó, az rögtön feltűnik, és ez feltűnhet az illetőnek is, mármint az, hogy a többiek másként csinálják. Aki még a spektrumnak az innenső oldalán van, az le tud állni. Aki billeg, még el tudja rejteni a többiek elől, s aki már ezt se tudja, az biztosan patológiás. A depresszióval is így van, egy darabig képes azt rejteni az egyén, de már ekkor is nevezhető depressziósnak. A személyiségzavaros is tud jól funkcionálni, viszont van rajta egy olyan gomb, amit ha megnyomnak visszazuhan egy olyan gyermeki állapotba, mely elborítja a gondolkodását és a viselkedését. A környezet egy ideig logikus magyarázatokat keres, de az is lehet címkézi és elutasítja. Korábbi írásokban már volt szó arról a magról-gombról, ami az egyes személyiségzavaroknál lényeget rejti, itt most áttérek a másik témára.
A címkézés ártalmaira morálisan jogosan hívják fel a figyelmet. Még önmagát megvalósító jóslattá is válhat, de lehet kirekesztő s ilyenformán abuzáló. Sokan az egyes tünetegyüttesek leírásában felismerni vélik önmagukat és tévesen diagnosztizálják magukat, s az is érthető, ha a szakemberek mérgelődnek a pontatlan diagnosztizálás miatt. Végezetül különösképp a politikai szférában érhető tetten a pszichologizálás valódi indoka: ezzel akarják kiszorítani egymást a felek. Ettől még persze Trump biztosan nárcisztikus, de ha a politikai ellenfele nevezi ennek, azt nem érdek nélkül teszi. A politikusok pszichológiai dehonesztálása mindig visszataszított, a felek küzdjenek meg a politikai korrektség alapján egymás érveivel, bár én sem vagyok szent és nem mindig tudok ellenállni a kisértésnek, sőt, a magyar társadalmat is szeretem patológiás vonásai alapján elemezni és az adott kurzus NER rövidítése is más betűszót takar a számomra.
Amikor valaki súlyos lelki szenvedéseken megy keresztül és önismereti fejlődéssel kíván ezen segíteni, rendszerint hálássá válik minden diagnózisért. A diagnózis azt jelenti nem vagy egyedül és azt is, hogy ha van neve, akkor van belőle kiút. Amit megnevezünk, annak uraivá válhatunk, de legalábbis szinten tarthatjuk, rálátunk a problémára, nem az irányít minket. Ez az oka annak, hogy az emberek nem csak egymást címkézik, de néhányan önmagukat is.
A pszichológiai szakkifejezéseinek terjedése törvényszerű. A pszichológusok találták ki őket, vessenek magukra J Egyfajta üldözéses utánzás állapotba kerülnek, mert amikor szétterjed mémként egy gondolatuk, pláne egy címke, akkor kénytelenek új elnevezéseket találni. Ez az ő szempontjukból lehet sajnálatos, de a társadalom számára azt hiszem inkább előny.
A civilizációs fejlődés leírható úgy, mint a valóságot közvetítő szimbólumrendszerek variációjának és mennyiségének növekedése. Míg a törzsi társadalmak magyarázati modelljeik nem-racionálisak, addig a tudományból átkerülő megfigyelések azok. Úgy hogy végül is, azt hiszem a pszichológiai kifejezések alkalmazása önismeretfejlődéssel jár. Egy bizonyos szint elérése után lehet épp azért nem szavaznának az emberek valakit vezető beosztásba, mert ellenfeleik érdekeitől függetlenül is felismerik az illető veszélyességét. Egy politikusnak például mindig több nárcisztikussággal kell rendelkezni, de milyen jó volna, ha egy közösség rögtön felismerné, hogy például egy Hitler nevezetű ember számos patológiával rendelkezik, s ami csodálható benne az is egy eidetikus memória, egy autista képesség, ami nem tévesztendő össze az intelligenciával
