Ez lesz az a bejegyzés, ahol én leteszem a ’tollat’… és inkább idézek…
„ A fotós, aki egy közülünk, a köreinkből válik ki, amíg a tárgyára figyel, addig ránk fókuszál. Vagy még inkább: azért figyel a tárgyára, mert ránk fókuszál. Az ismeretlenekre, az emberekre, azokra is, akik soha nem is fogják látni a munkáit. A fotós, amikor dolgozik, rajtunk gondolkozik. A társain. Azon, ami közössé tesz bennünket és nem, ami elválaszt.
Csodálatos, nagyszabású szolgálat. És csendes. És kitartó. És szelíd. És következetes. És örökös. És egyre bölcsebb. Minél több képet készít, annál többet tud rólunk. És egyre többször lep meg bennünket azzal, amit azt hittük nem tudhatna rólunk. De annyit nézett bennünket, hogy megtalál bennünket mindenben. A saját arcunkban felfedezi, hogy kik vagyunk, de leginkább azt, hogy kik nem.
Sylvia Plachy folyton gondolkozik rajtunk és a világon. Nem tehet mást. Ez jutott neki. Ha nála van a kamera, ha nem. Folyton hozzánk beszél. Beszél magában és beszél a képeivel.”
(részlet Orsós Jakab László megnyitó beszédéből)
Beszélgetés a kiállítás kurátorával, Csizek Gabriellával.
(elhangzott a Civil Rádió Net 117 perc c. műsorában)