„Ezek az emberek többnyire fiatalok, tehát gyerekek még az ENSZ Egyezmény szerint, tizennyolc év alattiak, és Tökölön találkoztam velük”
„…Egyszer végeztem ott kutatást, úgyhogy adtak nekem az OKRI-ból, az Országos Kriminológiai Intézetből egy diktafont. Egy csomó kazettával mentem be (ez még a régi időkben volt, amikor ilyen diktafonok voltak) és interjúkat kellett készítenem. Ennek a bemelegítéséhez kértem a börtön vezetőségétől tizenöt olyan srácot, aki már benn van két éve, és kértem másik srácokat, akik két-három napja voltak benn, szintén tizenötöt. Az egyik csoportot megtartottam. Három kérdést tettem fel: (1) Hogy eszik, (2) hogy alszik és (3) hogyan érzi magát. És akkor akik nagyon régen voltak benn, azok azt mondták: nagyon jól alszom, nagyon jól eszem, ez egy király hely. Akik pedig pár napja voltak benn, azok azt mondták, hú, nem ettem semmit, nem aludtam semmit, ez egy pokoli hely. Tehát ilyen volt a börtön, hogy kezdetben egy ilyen rettegést keltő volt (akkoriban. Mikor lehetett ez? Tizenöt éve, húsz éve. És amikor pedig már a gyerekek beleszoktak abba, ami ott a börtönben zajlott, akkor már jól érezték magukat.”
„És akkor hogyan kerülnek ők oda be? Hát a többségük ezeknek a gyerekeknek bizony állami gondozott volt – huszonöt éve… és most is, elég sok állami gondozott gyerek van. Most már nem állami gondozásnak hívják, hanem gyermekotthonnak, ahol ezek a gyerekek vannak, vagy pedig nevelőszülőknél voltak elhelyezésre…”
Fliegauf Gergely kriminológussal és pszichológussal 2020. május elején arról beszélgettünk, hogy mit tesz a börtön azokkal, akiknek az élete rosszué indult.