„A tudás megszerzésének megjelentek olyanfajta erős lehetőségei, amitől az oktatásnak is egészen máshol lehetne a hangsúlya. Nem állítom, hogy ebben az értelemben ez mindent megváltoztat, de vannak olyan oktatási módszerek és nagyon izgalmas módszerek, amelyek a máshol megszerzett tudást megtanítják integrálni… a tudásátadásnak nem az iskola a fő színtere, hanem bárhol megszerzett ismereteknek a strukturálása az ő feladata. A tanárnak az a feladata, hogy hogyan lehet beépíteni azokat az ismereteket, amelyeket tulajdonképpen innen-onnan szedett a fiatalember. És azokat hogyan lehet befordítani a napi gyakorlatába, akár a történelemképébe, akár a biológiaképébe…
Ott kezdjük szerintem, hogy tudásátadásról manapság már nem nagyon beszélhetünk, hiszen pontosan tudjuk azt, illene tudnunk és illene tudomásul vennünk, hogyha nem is szeretjük a következményeit, hogy a tudást minden gyerek maga konstruálja, és ehhez kellene alkalmazkodnia az iskolának. Ehhez képest az információnak (nem feltétlenül tudásnak nevezzük) ezerféle csatornája nyílt meg…, amint információ érkezik hozzá és ezzel valamit kezd, valami kezdenie kell, és az ember önkéntelenül kezd vele valamit, és valóban az iskolának arra kellene felkészítenie és alkalmassá, képessé tenni a gyereket, hogy a saját tudáskonstrukciójának a folyamatát menedzselje. És ehhez képest valóban megtanítani mérlegelni, kritikusan gondolkodni, mérlegelni a forrásnak a hitelességét… és mindazok a dolgok, amiról beszélünk. De ehhez képest az iskola, … most is ott tart, hogy tudatosan ragaszkodik ahhoz, hogy egyfajta tudásmonopóliumra, egyfajta tudásosztónak a privilégiumára igényt tart. … egy bizonyos típusú tudást ismer el, azt is egyfajta előemésztett módon, ahogyan azt a pedagógus interpretálja…”

Mennyire iskola még az iskola? Ercse Kriszta oktatáskutatóval 2020. január végén a Civil Rádióban beszélgettünk.