Vannak emberek, akikre, mivel gyakran szerepelnek a képernyőn, néha úgy tekintünk, mintha része lenne az életünknek. Ismerősünkké váltak, közeli vagy még közelebbi ismerősünkké. Barabás Évával még 2017. decemberében arról kezdtünk beszélgetni, hogy miképpen kell, miképpen lehet mindezt kezelni. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogyan bánunk a saját nevünkkel.
Barabás Éva a beszélgetés során úgy fogalmaz, hogy ő „leginkább a beszélő ember, aki érzi a súlyát és felelősségét, aki mások előtt megkapta a lehetőséget. Előbb kiharcolta magának, aztán valahogy élt is azzal a lehetőséggel, hogy elkezdtek rá figyelni.”
„…sokszor írnak nekem az emberek, ….utolsó mentsvárként fordulnak hozzám, hogy én mindenkinek segítek. Nem, nem én segítek mindenkinek, és a műsor sem tud mindenkinek segíteni. Azért az kétségbe ejtő, amikor nagyon nagyon sok ember azt érzi, hogy mi vagyunk az utolsó lehetőség vagy személy szerint én. … Hát akkor hol vannak… azok az intézmények, szervezetek …, akik megoldást tudnának nyújtani. És akkor mindig érzem, hogy jaj, jaj, valami nagyon nincs rendjén, vagy az emberek fejében, vagy akár ebben az országban.“