Korántsem igaz, hogy az iskolában vizsgázunk utoljára az életünkben. Hiszen lépten nyomon vizsgahelyzetbe kerülünk, legyen az egy egyszerű ügyintézés, vagy akár éppen egy kapcsolat kezdete, amikor valakinek valaki megkéri a kezét. Gyakran egymás előtt is szerepelünk, és nagyon nem szeretnénk, ha leszerepelnénk.  Kis túlzással még a közvetlen környezetünkben is a helytállás felér egy komoly vizsgával. Ilyenkor is előfordulhat, hogy izgulni kezdünk, esélyeket latolgatunk, az elmondani valónkat finomítjuk. Úgy gondoljuk, egyáltalán nem mindegy. Talán még valószerűtlenül nyomasztónak is érezhetük a tétet.
Nem egyformán szoktak ezek szituációk sikerülni. Van, aki ilyenkor még olyat is tud produkálni, amiről különben fogalma sincs, amivel talán még önmagát is meglepi. De van olyan, aki ezekben a helyzetekben rendre leblokkol, vagy legalábbis rosszabbul teljesít.
Hogyan szoktak ezek sikerülni? Mennyire felelnek meg ezek a szereplések a tényleges tudásunknak, önmagunk és mások elvárásának? Egyáltalán, mi történik velünk ilyenkor, mi mindenben vagyunk mások vizsgahelyzetben, mint az azon kívüli, ha úgy tetszik, direkt, vizsganélküli normális életben?
Rosecker Péter pszichológussal a vizsgadrukkról, illetve arról beszélgettünk, hogy mennyire álljuk a megmérettetést.