„…azt mondtad éppen, hogy már te tudsz erről beszélni, és most már viszonylag nagyobb megrázkódtatás nélkül tudsz. De egy csomó ember még azért nem tart itt. Tulajdonképpen mit lehet egy ilyen embernek ilyenkor mondani… hogy jutottál el idáig? Sokat beszéltél róla? Vagy amiről aztán később is fogunk beszélni, hogy találtál egy szerepet? Ami arról szól, hogy hogyan lehet ilyen módon segíteni másoknak? – Igen. Körülbelül mindakettő élt. Mert én emlékszem, hogy mindig emlegetni akartam őt. Mert jól esett a lelkemnek az, hogy beszélek róla. Persze sírtam is.”
…Ez nemcsak erre a területre, de bármilyen más gyászra azóta is (érvényes). Többször megtanultam már, hogy mindenre érvényes, hogy… igen valahol el kell jutni odáig, hogy az ember elfogadja… és nekem például volt egy olyan gondolatom akkor, úgy tudtam magam megnyugtatni, hogy talán ő egy olyan személyiség volt, talán, (nem vagyok biztos benne) hogy ha tovább él, sokkal többet szenved, sokkal több szenvedést hoz ránk is, a családra, a testvérére. Lehet, hogy ennek így kellett lennie?”  Pusztaházi Ilonával 2017. nyarán elhangzott beszélgetést ismételjük meg, amikor arról beszélgettünk, hogy mit tehetnek a hozzátartozók, ha szenvedélybeteg van a családban. A műsort Szabó András vezette.